Széljegyzet

Egy fontos dolgot nem írtam meg a blog létrejötte óta. Az eredő okot és tőkesúlyt, ami úgy érzem feljogosít ezeknek a kissé bohókás bejegyzéseknek a közlésére.

Miért akartam, hogy szülessen meg a lélek akit magamban hordok? 

Tény, hogy a rendelkezésre álló körülmények alapján - az apja kívülesik a rendszeren, a keresetemre azt szokták állítani, hogy egy ember eltartására elegendő és különben sem építettem karriert - sok dolog szól ellenem.

Azonban kérdezem én: mi lehet annál gyönyörűbb és hasznosabb, mint életre hívni? Alkotni mindig szép, de egy élet! Hát mi más nemesebb cél lehet?

Tán eljutni különleges, ismeretlen helyekre a világban? Új és új lelkeket megismerni és barátunknak tudni? Szép dolgokat készíteni? Segíteni rászorulókon? Mind felett toronymagasan vezet az, amelybe belecsöppentem/-tünk. Tán egy évvel ezelőtt magam is mindenféle bakancslistás pontot gyűjtöttem volna, amit még meg kell valósítani az életben. Most látom azonban, hogy ennél fontosabb semmi nem lehet. És erre az ajándékra csak büszkeséggel tudok gondolni.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy egy félig-Én, aki majd egy teljesen önálló lény lesz, újat hozzon, és teljes figyelmével tőlem akarjon tanulni. Hogyan is utasíthatnék el ilyesmit?

Sokan aggódnak a pénz hiányán. Hiszem, hogy mindig lesz annyi, amitől nem hal éhen az ember. A szeretet pedig nem ilyesmin múlik. Lehet, hogy valaki fel tud ajánlani egy gyerekszobát a gyerekének. Én a feltétlen odaadásomat ajánlom Neki. Ennél semmi nem lehet fontosabb - legfőképpen nem olyan dolog, amit pénzen lehet vásárolni. Megkapja továbbá a tudásomat és nyitott szemet a világra. Akkor meg hol a hiba? Hogy tán nem tudom nyaranta 11 táborba beadni, hogy felszabaduló időmben még több pénzt keressek?

Mások azon sopánkodnak, hogy apa nélkül felnőni mindenképp sérüléshez vezet. Vagy hogy nekem most fáj, hogy nincs itt, akinek mellettem kellene lennie. Egyrészt több élő példát látok magam körül, mennyire ép és összeszedett tud lenni egy ilyen csemete is. Másrészt az, hogy így történt a mi részünkről, "leendő-szülői" oldalról, én úgy veszem észre, óriási lehetőség és nem pedig veszteség. Túl sok embert ismerek, akiknél abból az alaphelyzetből, amelyből mi indultunk, csak sírás és fogcsikorgatás lett, amely évtizedekig elhúzódott. Mindössze azt mondhatják el magukról, hogy a nagykönyv szerinti családmodellt hozták, de arról már nem szól a mese, hogy belül mi történik.

Akkor miért ne próbáljam a kevésbé járt ösvényt? Nem, nem félek, ha valakinek az evidens tiltó válasz eszébe jutott. Ennyi nem tart vissza. Ha több megoldás létezett egy helyzetre, mindig előtérbe helyeztem, melyik "elegánsabb", de soha azt, hogy melyik az "egyszerűbb". Gyakran belefutottam a bonyolult megoldási módok szövedékébe, s mikor kikeveredtem belőlük, mindig adott egy plusz büszkeséget, hogy én nem csak megoldottam, de "ilyen szépen" oldottam meg a feladatot. Most azt kell, hogy mondjam, minden nap büszkén ébredek s egy nagy nyújtózás után egyenes gerinccel tekintek a nap meglepetései felé. Nagyon nemesnek tartom a célt amit választottam - ez lesz a sorvezetőm mindvégig.

Üdvözlettel

A Szerk.