A test értéke

Van egy téma, ami tudatalatt is több, mint egy évtized óta foglalkoztat. Valahogy úgy fogalmaznám meg: a test értéke.

Világi neveltetés áll a hátam mögött, egy évvel ezelőttig azt hittem csak regényekben létezik olyan, hogy szűzen házasodás. Nem voltam pasifaló, de akit kinéztem, azzal együttéltem, míg rá nem jöttünk, más utak állnak előttünk. Rá kell jönnöm, a kényelmes tempójú megismerés-megtartás életszakaszban nemigen veszem hasznát a korábbi tapasztalataimnak.

Ugyanakkor ennél nagyobb felfedezést is összefoglalhatok: a testemnek van értéke. Ad 1: ezt az egy példányt kaptuk egy egész életre. Valamelyest feljavul, ha bántódás éri, de akkor sem újrahasznosítható. A másik lényeges tulajdonsága, hogy én rendelkezem felette. Ha pedig ez az elcsépelt kijelentés igaz, akkor semmilyen módon nem elfogadható egy icipicit is manipulatív kapcsolat, ahol a másik fél igényei kielégítésére használhat. Mint ahogy az sem, hogy én vezetem meg őt a testiségemmel.

Ebből következik, hogy a szex egyáltalán nem csak amolyan hobbi vagy időelütés, hanem a szoros együvé tartozás legmagasztosabb ünnepe - élményértéke a fizikai kivetülése annak, amit ketten a lelkükben éreznek. Egymás tiszteletén alapszik, önzőség nélkül.

Eddigi tapasztalataim szerint a keresztény elgondolás (nem a vallási dogmák, hanem egyes emberek hite) szól valami hasonlóról. Márpedig ha egyetlen aktus ennyire fontos momentum, akkor érthető, hogyha igenis léteznek emberek, akik óvják magukat mindaddig, míg valaki tényleg meg nem tiszteli őket teljes szeretetével és odaadásával.

Én nem hiszem, hogy mise vagy istentisztelet kérdése, hogy ennek a porhüvely-érték témakörnek tudatában legyen valaki. Elgondolkodtatott, én ilyesmiről miért nem tudtam? Rájöttem: az én családomban generációk óta nem akadt olyan férfiember, aki mellett a női felmenőim erre rájöttek volna. Talán volt néhány kitételük, milyen tulajdonsággal rendelkezzen (vagy ne), akikkel leélik az életüket, de biztos vagyok benne, az általam az imént felvázolt témakör szóba (fejbe) sem került. Nem hogy átadása utódjaiknak...
Aztán eszembe jutott a néhány napja olvasott cikk a nálam fiatalabb generáció kiüresedett párkeresési játszmáiról. Mikor is rájöttem, hogy még csak nem is én számítottam a legkevésbé tájékozottnak érték-téren. Úgy tűnik, valamiért kiment a divatból megtanítani ezt a típusú értékrendet. De miért?
Ha valaki választ tud adni, vendégem egy forró kakaóra. Mindaddig azonban gyűjteni fogom az információkat, hogyan tudnám ezt az ön-valamire-tartást a gyerekembe plántálni pici kortól. (Hozzáteszem, az az érzésem, így könnyebb lesz alkalomadtán a csókot, értékes testrészeket, molesztálást vagy intim együttlétet elmagyarázni még akár ovis korban is, korának megfelelően.)

Győzelem

Véletlenül összetévesztettem a vonatkoztatási rendszert. Valamiért elhittem, hogy nekem egy olyan világban kell felmutatnom valamit, ahol

• A cégbeli előrelépés a valami
• Ha alkalmazottad van, az a menő
• Ha több évnyi tapasztalatod van, azt szeretik
• Hogyha a hobbid kézzelfoghatóvá válik (koncert, díj, rajongók, stb) az az igazi
• Ha van pénzed elutazni a világ másik oldalára, akkor az a boldogság netovábbja.

Hát ebben a rendszerben annyi bejelentenivalóm van, hogy 

• Nekem meg van egy gyerekem.

Namost ez így nem valami sok, amit felmutathatok. 

Ha nem vesztem volna el, akkor a következőképpen festene a koordináta-rendszer (értsd: az én világnézetem)

• Mutasd a gyereke(i)d, megmondom ki vagy
• Életem legnagyobb sikere, amit a gyerekemmel tudok művelni. Ez önmagában nagyobb minden műalkotásnál.
• Lenyúlhatom a kislányod egy délutánra? Olyan jól eljátszanak!
• Ma sem jutottunk el a TV bekapcsolásáig!
• Bármikor mondókázom, énekelek 3/4 órát, még gondolkodnom sem kell rajta.
• Neked is sikerült lemondani sok-sok értékes dologról, hogy legyen időd/energiád a gyereke(i)dből embert faragni? Hát bizony le a kalappal!
• A munkahelyem elfogadja a hat órát, nem hacacáréznak, ha kések Babó kakilási szokásai miatt, viszont nagy érdeklődéssel hallgatják viselt dolgait. És pont nem érdekel, amiért ezzel nem én viszem haza a listavezető fizetést. Jókedvűen érkezhetek a gyerekemért és egy húzós reggel után is szívesen veszem ki a részem a munkahelyi életből. Kell ennél több?

És itt, ebben a rendszerben hirtelen kiderül: valójában egy olyan talpraesett kislányt neveltem, aki a harmadik szülinapját nélkülem, ismert és idegen rokonai társaságában is úgy tudja jókedvvel ünnepelni, hogy mindenki elámul, mennyire jófej, mindenkivel kacag, műsort énekel, nem követel és hisztizik, rendesen eszik asztalnál, kér még(!), szól, ha pisilni kell, játszik és csupa életkedv. Nem kell távirányítanom, mert mindezt már önállóan tudja. Nem retten meg idegenektől és emlékszik arra a rendre is, amit én tanítottam. Vannak barátnői, akikkel remekül elugrabugrálnak, megölelik egymást és puszit adnak. Megkérdezi, hogyha valamiről nem tudja, szabad-e. Logikusan felépített következtetéseket von le - sokszor messze megelőzve a korát. (Még mindig nem hibázott vezetés-technikában és navigációban!) Aki, hogyha rosszkedvűnek/frusztráltnak kellene lennie, akkor is inkább dekoncentrált és jókedvű, mintsem hisztis. (Van mit tanulnom tőle!) Aki bejelenti ugyan a másfeledik ruhadarabnál, hogy "most már mehetünk.", de azért kibírja, amíg öt másik ruhát felveszek. 

Szóval ilyen egy tanulékony kis sarj az enyém, bombabiztos lelkivilággal. Amit szülinapos vendégeskedésünk nyomán nem győznek dicsérni. Én pedig tudom ám, hogy ebben nekem is részem volt! Én voltam a kőműves, aki a meglévő építőköveket a helyükre falazta, én vagyok a habarcs, aki világrengető bajoknál egybentartja a kis lelkét, én vagyok a játszópajti, ha kifogytunk a kisgyerekekből, én vagyok a vigasz, ha az utolsó távozónak nem sikerült lenyomni a puszit. Én vagyok, akivel a fáradt napokon is - ugyan nem a legelegánsabb módon - csak elbotorkálunk a célig, hogy a következő napon új lendülettel fussunk neki. Én vagyok a hétköznapok hosszútávfutója - biztos lehet nagyszabásúbb programokat is csinálni (azért ötletgazdának sem vagyok utolsó), de az egyébként sokkal hosszabb fennmaradó időt mi töltjük el, s ha rajtam múlik, érdemben.

No így már más a leányzó fekvése, ugye? Ha őt kérdezem, valószínűleg olyan, hogy fejjel lefelé, vagy konyulós.