És akkor...
Dolgozni kezdtem.
Annak minden előnyével, hátrányával. Szerencsém volt, rugalmas és részmunkaidős munka, amibe belefér két babaklub megtartása, egy "üres nap" és babónak sem kell a 8 órányi munkaidején túl oviban lennie. Szerencsénkre nagy betegeskedések azóta sem voltak (kipp-kopp).
Vidám oldala, hogy végre újra helyrezöttyent az önértékelésem. Féltem tőle, hogy "kellek-e" valahol, de úgy tűnik, többeknek is tetszett a "besegítés" a részmunkaidővel, amit ígértem. Volt, akik értették az anyasággal szerzett plusz képességeimet is. Az ingázás közben jelentős holtidő alakult, amit különféle, eddig egész hétre szétoszlott kreatív munkával töltök. Végre olvashatok! Vagy pólómintákat rajzolok vázlatfüzetbe, vagy épp telefonos kisasszonyt játszom.
Azt hiszem, nem sikerült teljesen felvenni a szokványos dolgozó emberek ritmusát. Rettenetesen furcsán néztek, mikor a telefonbeszélgetésem túl hosszúra és érdemi tartalmúra sikerült, és belelógott a BKV-zásba. Mit csináljak, fél 9-kor én már 3 órája fent vagyok és csak ekkor nem kell megfelelnem valamely "főnökömnek". (Azóta csak headseten merek beszélni). Értetlenül bámulok a 20 perc alatt elfogyó kávékra. Ha én iszom ilyesmit - ami épp finom is lehet - annak célja van. Felhajtom, következzen a meló. Igyekszem a házimunka apróbb munkafolyamatait, mint puzzle darabokat besuszterolni a "rendes munka" közé. Ezt úgy tűnik csak anyukák tudják. Ugyanakkor tudom, bármennyire érdekes munkába merültünk, 15.00-kor ki kell lépnem az ajtón, különben Babó látja kárát.
Azt hiszem, nem sikerült teljesen felvenni a szokványos dolgozó emberek ritmusát. Rettenetesen furcsán néztek, mikor a telefonbeszélgetésem túl hosszúra és érdemi tartalmúra sikerült, és belelógott a BKV-zásba. Mit csináljak, fél 9-kor én már 3 órája fent vagyok és csak ekkor nem kell megfelelnem valamely "főnökömnek". (Azóta csak headseten merek beszélni). Értetlenül bámulok a 20 perc alatt elfogyó kávékra. Ha én iszom ilyesmit - ami épp finom is lehet - annak célja van. Felhajtom, következzen a meló. Igyekszem a házimunka apróbb munkafolyamatait, mint puzzle darabokat besuszterolni a "rendes munka" közé. Ezt úgy tűnik csak anyukák tudják. Ugyanakkor tudom, bármennyire érdekes munkába merültünk, 15.00-kor ki kell lépnem az ajtón, különben Babó látja kárát.
Adódott némi nehézség az új egyensúly kialakításában és közel sem járok a végén. Az első két nap délutánján egyszerűen néztem ki a fejemből. Nem a munka nehézsége miatt, hanem mert nem tudtam hová tenni az új élethelyzetemet. Újra fel kellett osztanom a napot és hetet úgy, hogy a munka mellett férjen bele a kreativitásomból is (lehetőleg alig kevesebb, mint otthonlétem alatt), a szárazabb papírmunkákat, ügyintézést is csináljam valamikor, ráhangolódjak a következő tevékenységre (akár a rengeteg cuki babáról van szó, akár az irodáról, vagy egy Babóval töltött délutánról, netán egy hosszúhétvégéről, vagy csak főzésről). Egy alkalommal annyira aggasztott az oviba érkezés, és a fejemben kavargó 8 féle szerveznivaló projekt, hogy épp csak arra nem figyeltem, hogy most vesztem el a pénztárcám. Hozadéka, hogy azóta tényleg az éppen aktuális dologra figyelek, nem kóvályognak a gondolataim. Pozitív csalódás az iratok gördülékeny pótlása (szerencsére pénz nemigen volt benne), valamint, hogy egy hétvégével később egy apuka az iratok alapján kinyomozta ki vagyok és a kezembe nyomta a tárcát.
A bejegyzés kezdése óta valójában második munkahelyemet fogyasztom. Hadd osszam meg a történetet, elég egyedi! Az első helyen azt hiszem elfelejtették beleszámolni, hogy a betanítás idején a korábban megszokott 135% teljesítményük le fog csökkenni 80%-ra, és az elején ebből mit sem tudok visszatölteni. Egy hónap próbaidő után megkértek, hogy legyen vége. Hétfő 10 óra lévén azon agyaltam a szomszédos kávézóban, hogy mi legyen a további napommal, hetemmel. Eszembe jutott, hogy kb. a 2. munkanapomon keresett egy cég 2 megállóval odébbról, felhívtam őket. Pont ráértek egy beugrásra. 20 perc múlva ott voltam, az interjú időben megszokott volt, de inkább elbeszélgetés jellegű, mivel ide volt ajánlásom: az egyik évfolyamtársammal dolgozom. Mivel úgy tűnt, "felvettek", kértem egy paksaméta dokumentációt amit készítettek, hogy hadd szívjam magamba a hely szellemét. Így már első nap is a normál munkaideig voltam velük. Ez önmagában is elég meglepő karriertörténet, de a tanulság nem itt kezdődik. Életemben először most találkoztam olyan céggel, ahol nem kell viselkednem. Ti. minden korábbi cégnél csöndben ültem végig a napot - vagy ennyire nem tudtam hozzászólni a témához, vagy nem is érdekelt amiről beszélgettünk, vagy simán csak azt éreztem, én mindig csak rosszkor tudok kérdezni. Itt nem! Ha csak ennyit tanulhattam tőlük, már akkor is fényév tapasztalatot gyűjtöttem! Olyannyira jó érzés, hogy azóta sem bírok felocsúdni. Látják, mennyivel lelkesebb vagyok a korábbiaknál, így pozitívan állnak hozzám. Dacára annak, hogy egyikünk sem tudott felkészülni a csatlakozásra. Én itthoni dolgokkal is el voltam maradva, ők meg az elődeim távoztával a munkával, így nem a legjobb arcunkat mutatjuk egymásnak: késés részemről, rendetlenség a részükről. Elfogadjuk egymást, bízunk a hosszú szünetben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire örülök az emberi oldalának!
A bejegyzés kezdése óta valójában második munkahelyemet fogyasztom. Hadd osszam meg a történetet, elég egyedi! Az első helyen azt hiszem elfelejtették beleszámolni, hogy a betanítás idején a korábban megszokott 135% teljesítményük le fog csökkenni 80%-ra, és az elején ebből mit sem tudok visszatölteni. Egy hónap próbaidő után megkértek, hogy legyen vége. Hétfő 10 óra lévén azon agyaltam a szomszédos kávézóban, hogy mi legyen a további napommal, hetemmel. Eszembe jutott, hogy kb. a 2. munkanapomon keresett egy cég 2 megállóval odébbról, felhívtam őket. Pont ráértek egy beugrásra. 20 perc múlva ott voltam, az interjú időben megszokott volt, de inkább elbeszélgetés jellegű, mivel ide volt ajánlásom: az egyik évfolyamtársammal dolgozom. Mivel úgy tűnt, "felvettek", kértem egy paksaméta dokumentációt amit készítettek, hogy hadd szívjam magamba a hely szellemét. Így már első nap is a normál munkaideig voltam velük. Ez önmagában is elég meglepő karriertörténet, de a tanulság nem itt kezdődik. Életemben először most találkoztam olyan céggel, ahol nem kell viselkednem. Ti. minden korábbi cégnél csöndben ültem végig a napot - vagy ennyire nem tudtam hozzászólni a témához, vagy nem is érdekelt amiről beszélgettünk, vagy simán csak azt éreztem, én mindig csak rosszkor tudok kérdezni. Itt nem! Ha csak ennyit tanulhattam tőlük, már akkor is fényév tapasztalatot gyűjtöttem! Olyannyira jó érzés, hogy azóta sem bírok felocsúdni. Látják, mennyivel lelkesebb vagyok a korábbiaknál, így pozitívan állnak hozzám. Dacára annak, hogy egyikünk sem tudott felkészülni a csatlakozásra. Én itthoni dolgokkal is el voltam maradva, ők meg az elődeim távoztával a munkával, így nem a legjobb arcunkat mutatjuk egymásnak: késés részemről, rendetlenség a részükről. Elfogadjuk egymást, bízunk a hosszú szünetben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire örülök az emberi oldalának!
Mindeközben Babó rendíthetetlenül szeret oviba járni. Igaz, ami igaz, a dac egy sötétebb korszakába ért. Túl azon, hogy minden képzeletet felülmúlóan cukorfalat, teljes hisztisorozatokat képes végigcsinálni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem befolyásolja a munkám, ám meg kell, hogy valljam, ilyen viselkedésminta már volt akkor is, mikor nem volt változás az életünkben. Így, hogy láttam már ilyet, megnyugtat a tudat, hogy ez normális, csak át kell rágnunk magunkat rajta. Különben is rengeteget fejlődik ilyenkor! Gondoljam csak el, mikor heveny hiszti következik a vetkőztetéskor, mikor hozzáérek. Majd... levetkőzik teljesen egyedül! Velejáró a hajnali megébredés és általában rossz kedvű ébredés és némi random nyűg. Valamiért mégis jobban viselem.
