Ceremókák

Drága Rajongóim!

Tudom, tudom. Nem kell folyton emlékeztetnetek. Kissé megcsúsztam az életem közlésével. Rendben van minden, gyarapítom magam és tudásom. A minap például egy csokorra való újdonsággal. 

A minap az egy esküvő volt. Minap előtt pedig eső, sok. Így kénytelen-kelletlen kivonszoltam Anyacit az unalmas templomból. Még sose vizsgáltam meg közelebbről a pocsolyákat. Egész keveset kellett csak hisztiznem, már mehettem is. Megsimogattam, meglépdestem, megnéztem, mindenhonnét jól tükröződik-e, mennyire koszos az alja, mennyire marad koszos a tenyerem tőle, és vajon milyen íze van. Később anya szeme alatt eggyel több karikát véltem felfedezni. Sajnos a rengeteg udvari fotós közül senki nem méltatott egy képkockára. Ezt meg is jegyzem magamnak. Már épp méltatlankodtam vizes hacukámban, mikor anya vette a fáradtságot és lehúzgálta rólam. Valami étteremről motyogott. Na ott rémes a kiszolgálás. Még én is megéheztem, mire kijött valami fogás. Igyekeztem jófej lenni és lefoglalni magam, de mindenki csak ücsörgött és beszélt valamikről, amiket nem értettem. Pedig egy galériáról legalább egy csimpánzugrás ami dukál, nem pohárköszöntő!

Oh, majdnem elfelejtettem! Láttam ám, hogy neves alkalmakra színességeket tesznek az emberek az arcukra. Meg hallottam a fülest, hogy egyszerűbb, ha szem-behúznak egyet. Utóbbit sikeresen teljesítettem egy lépcsőfok segítségével. Anya másfél perc alatt megvigasztalt, nekem meg életem legnagyobb sebesülése húzódik a szemem körül: egy hold alakú horzsolás, olyan hosszú, mint a tenyerem. Mindenkinek kétségbeesetten magyaráz valamit a gyermekvédelemről és hogy nem nyúzott meg. Ilyenkor rávigyorgok a hallgatókra, az orrfelhúzós huncut nevetéssel, amit anyától lestem el.

Úgy döntöttem, bővítem a szókészletem, így a cipzár, hinta, cipő is a repertoárban szerepel. Egyesek ajánlják a patikaliberalizációt és a migránsválságot, de nekem túl demagógnak tűnnek. Lelkesen sopánkodok az oh-óóó, ajjaj, nem-nem és hoppá szavak vegyülékével. Annyira jól szokott sikerülni, hogy a szívszaggató sopánkodásomra ötször gyorsabban érnek a kiságyhoz vaksötétben. Szívesen elismétlek egyszerűbb szavakat, mint "hangya" vagy "Andris". Tanulom a telefon használatát. Az úgy van, hogy oda kell nyomni a fej egyik oldalára, bele kell mondani hogy haló és utána furcsa hangsúlyokkal magyarázni, nem ismétlődő hangsorokkal. Aztán odanyújtani anyának, hogy intézze a továbbiakat ő, majd elhárítani, mikor engem keresnek.

Aztán persze ott van a lábujjhegyezés és mindenféle terepek bejárása. Lépcsőké, lejtőké, csuszik, homokozók. Böbedzilla ott mindent rombol! A gigamegabogyóktól kezdve az autókon át (amiket előtte kidíszítünk taxinak, kavicsokkal) még a várakat is szétzúzzuk! (Ha nálam van a kedvenc lapátkám, akkor csak elvágjuk.) 
Egyedül zárom az ajtókat. Én vagyok a kulcsember, én hajtom be az ajtót, anya ráfordítja a zárat, megint én vagyok a kulcsember, majd ugyanez a kapunál. Egyedül szoktam közlekedni is, nagy palávert csapok, ha korlátoznak a mozgásomban! Esetleg hajlandó vagyok elfogadni egy kis segítséget lépcsőknél. Esetleg.

No mennem kell, indulunk felfedezni a világot! Sok maradt tegnapról.
Puszócák!
Böbe von Mocorgónia