Kedves Babó!
Nagyon sok, nagyon szerethető dolog történt velünk. Leírom, nehogy elhalványuljanak.
Ott kezdődik a történet, hogy az oviszünet elejét fenntartottam magunknak. Két teljes hetet. Ekkor váltam szuperhőssé. Mert ebbe bele kellett passzírozni a Veled töltött érdemi együttkucorgás mellé minden olyat, amit munkahely és -idő nem tolerál. Így jutott bele önkénteskedés, üzleti reggeli, illusztráció megbeszélés és bulikák. Kertipartik sok emberrel, pólónyomással, strandolás és esküvő.
Ebben a szezonban onnan indítottuk a vízi játékot, aminek közelébe se értünk tavaly: métereket úszol a vízen, segítség nélkül, karúszóval, úszógumival. Egyre kevésbé problémás az arcodra fröccsenő víz. (Bezzeg nyakig elázni a slaggal játszva, na az sose volt gond!) És ami a legfontosabb: fél éves korod óta most tudtalak újra rávenni, hogy háttal belefeküdj a vízbe. Megbízol annyira bennem, hogy csak én tartom a fejed. Micsoda előrelépés, látva, mennyire tartasz a víztől... Egyébként már tavaly is együtt úsztunk bármilyen mély vízben (a kép is ekkorról való) - a nyakamba kapaszkodsz védőfelszereléssel és lebegsz a hátam felett. Micsoda bizalom!
Egyedül meg tudtad nyomni mindkettőnk pólóját, ami igen nagy dolog és nagyon szép szabályos is lett. Elismerésem, szép munka. És mit tesz isten még jól is érezted magad a legálisan csenhető finom falatok világában, ahol lépten-nyomon adódik valami érdekes játék és játszópajti a kedves nénéd személyében.
Na aztán meg ott az esküvő. Ahol történetesen összehaverkodtunk az "ikertesóddal" (legalábbis mindenki ezt kérdezte egy nap ismeretség után). Rövid idő alatt elválaszthatatlan játszópajtik lettetek, így kettőtökre három felnőtt felügyelet jutott (oké, Kistesót beleszámolva igazából kiegyenlített viszonyok alakultak). Naszóval együtt sokkal is jobb megvizsgálni a napozó ebihalakat, kivilágított gloriettet, készíteni óriásbuborékot, csodálni anyát varázsbottal, ugrálóasztalon ugrálni, cidrizni a felfújható óriás flamingó hátán a medencében, kergetőzni, kutyát simogatni. 
Miközben anyának is jutott ideje beszélgetni, gratulálni a friss esküdteknek, érdekes kérdéseket felvetni a ceremóniát levezető papnőnek, tűzbotot próbálni, szálfegyveres harcba bocsátkozni vihar előtt, hátraszaltót ugrani az ugrálóvárral tarkított medencébe (ahová fürdőruha helyett lejmolt újraszabott ruhákba ment), tárogatót kipróbálni, és nagyon hippikkel együttlógni. Élvezni a goa hatását egy kétszáz éves mese-majorban, látni arcokat teljes éjt át nem aludni és jókedvvel csicseregni.
Aztán ugye nekikezdtünk a dackorszaknak is, kőkeményen. Mikor az ellenkezője sem igaz annak amit, tagadsz. Mikor elbukunk adott programokat, mert "így nem lehet elindulni"-fajta hiszti van. Ami rosszkedvből ("Mégis elrontottam valahol?") csak az tud kirántani, mikor nap végén magadra kensz három doboz festéket. Akkor aztán pukkadoztam. A nevetéstől! Mikor a saját biológiai igényeidet igyekszel rövidre zárni. Történt egyszer, hogy beszerző körútra indultunk, egész végig nyűglődtél és hasmánt kukackodtál a földön. Majd várakozási időben megebédeltünk, s miután betoltál egy fele adag (!) kínai kaját, hirtelen rém jó kedved támadt. Aha! Szóval éhesek voltunk! Kár, hogy ez nem szerepelt a nyűglődés tárgyában. Vagy mikor három vállalhatatlan hiszti után jutottál el egy fél üveg víz megivásáig. Majd öt perc után szó nélkül nyelted az utolsó cseppet is. Így aztán kénytelen voltam (így, három és fél év után) elmagyarázni a büntetés fogalmát. Ezek szerint eddig működött a pozitív hozzáállásom. Aztán persze jön a tapasztalás, milyen, ha ugyanekkora, beépített dackorszakos (értsd: mindig az volt) gyerekkel hoz össze a sors. Egész más világ! Mit kezdenék veled úgy, nem tudom. Biztos megoldanám, de na.
