Drága Manó!
Igyekszem minél gyakrabban vezetni, mit tapasztalok Veled kapcsolatban, mégis kimarad egy-egy dolog.
Hónapokkal ezelőtt rettegtem azoktól a néhány órás kitérőktől, mikor nélkülöznünk kellett egymást. Féltem, hogy abbahagyhatatlanul sírni kezdesz, és akire rábíztalak, nem bír majd Veled. Nekiduráltam magam a következő ilyen estének, kikísértél, és hosszasan magyaráztam róla, hogy most elmegyek, de nemsokára visszajövök. Erre te integettél, kézenfogtad a felvigyázód és visszaballagtatok a kapu mögé. Úgy elérzékenyültem azon, ahogyan uraltad a helyzetet, hogy elpityeredtem az autóban. Hisz hogy lehetne valaki baba, ha már ezt is megérti?
Elfelejtettem mesélni a keresőpopi-alkalmazásról. Addig tolatsz, ameddig emlékezeted szerint valami ülőhelyhez közelítesz. Mindjobban lesüllyedsz, végül ülő pózban (felsőtest előredönt, hogy ne borulj) megkeresed a popiddal, hol volt az a fenéknyi hely, ahová el akartál helyezkedni. Sokszor kicsit igazítasz, teszed-veszed a popót – mintha csak tapogatnál. Vicces látvány, ám nagyjából hatékonynak tekinthető.
Ha hallod, hogy nyikordul a kapu, reménykedve kérded: „Évi?”* A jó múltkor a nagycsalád tett-vett körülötted, Évi pedig melletted ült. Az ajtó mégis megnyikordult. Te zsigeri működéssel rákérdeztél: „Évi?’” (Lapzártánkig érkezett: ha az Évi-Odi(n)-Mama triumvirátus egyikét megemlítem, rákérdezel a másik kettőre.)
Nem titok, voltak rossz tapasztalataid túl meleg étellel és a vizes kövön elcsúszással. Ilyen balesetek után csak természetes, hogy ha valami nem jól történik, a joker szöveg a „Csúszi! Forró! Hide!” Utóbbi azért került a repertoárba, mert túl sokszor torkolltalak le, amiért megbélyegzed a hűtőből előhúzott ételeket is.
Mikor indulunk, neked is fontos vinned valamilyen füles tárgyat. Lehet vödör, játék, kistáska, a motorod(!), vagy Julcsi baba, tetején karikával. Nem kevesen mosolyognak meg az utcán, ahogy a babát kissé magad után húzva totyogsz valamelyik csini kisruhádban, pálmafa bóbitával, szőke hajadon nap csillanásával. Úgy festesz, mintha egy rajzfilmből ugrottál volna elő.
Lapzártánkig újabb hír érkezett, miszerint kezdhetek félni. Tegnap megbeszéltük a védőnénivel, hogy ebben a korban szokás felmászni mindenhová. Én meg legyintettem, hogy ilyet te úgyse csinálsz. Mától azonban felmászol a konyhaszékre, fittyet hányva arra, hogy a pucsítástól bármelyik irányba ledőlhetsz, vagy a szék dőlhet fel alattad, majd utad folytatod az asztal tetejére. Az volt a megjegyzés, hogy nem baj, majd sportos anyuka leszek. Hogyne. A cidrizéstől megerősödnek az izmaim. (Nem mintha nem lennék büszke, csak na.)
Mindent leutánozol. Az élet mindennapi mozdulatait, mint fürdés, evés és rágás, pihenés, járás és ugrálás, csak-úgy-mozgások, játéktechnikák, takarítás és még sorolhatnám. Nincs kivétel, minden érdekel, így nagyon megkönnyíted a mindennapi tevékenységeinket.
Megdöntötted a bakiparádés videókat is. Gyanútlanul főzöcskézek, mögöttem motoszkálsz. Hátrafordultam néhány „hoppá”ra és megállt bennem az ütő. A fél konyha pirosban úszott. Mikor helyreráztam rózsaszín lelkivilágomat, konstatáltam, hogy csak a teljes pirospaprika-készletet terítetted a földön és egyébként is könnyen söpörhető helyre szórtad. Azért horrorfilmek castingjára nem megyünk, mert a végén még alkalmaznak.
Puszil végtelen csodálattal
Anya
*Az első keresztnév, amit megtanultál, a nagynénédé volt.
Igyekszem minél gyakrabban vezetni, mit tapasztalok Veled kapcsolatban, mégis kimarad egy-egy dolog.
Hónapokkal ezelőtt rettegtem azoktól a néhány órás kitérőktől, mikor nélkülöznünk kellett egymást. Féltem, hogy abbahagyhatatlanul sírni kezdesz, és akire rábíztalak, nem bír majd Veled. Nekiduráltam magam a következő ilyen estének, kikísértél, és hosszasan magyaráztam róla, hogy most elmegyek, de nemsokára visszajövök. Erre te integettél, kézenfogtad a felvigyázód és visszaballagtatok a kapu mögé. Úgy elérzékenyültem azon, ahogyan uraltad a helyzetet, hogy elpityeredtem az autóban. Hisz hogy lehetne valaki baba, ha már ezt is megérti?
Elfelejtettem mesélni a keresőpopi-alkalmazásról. Addig tolatsz, ameddig emlékezeted szerint valami ülőhelyhez közelítesz. Mindjobban lesüllyedsz, végül ülő pózban (felsőtest előredönt, hogy ne borulj) megkeresed a popiddal, hol volt az a fenéknyi hely, ahová el akartál helyezkedni. Sokszor kicsit igazítasz, teszed-veszed a popót – mintha csak tapogatnál. Vicces látvány, ám nagyjából hatékonynak tekinthető.
Ha hallod, hogy nyikordul a kapu, reménykedve kérded: „Évi?”* A jó múltkor a nagycsalád tett-vett körülötted, Évi pedig melletted ült. Az ajtó mégis megnyikordult. Te zsigeri működéssel rákérdeztél: „Évi?’” (Lapzártánkig érkezett: ha az Évi-Odi(n)-Mama triumvirátus egyikét megemlítem, rákérdezel a másik kettőre.)
Nem titok, voltak rossz tapasztalataid túl meleg étellel és a vizes kövön elcsúszással. Ilyen balesetek után csak természetes, hogy ha valami nem jól történik, a joker szöveg a „Csúszi! Forró! Hide!” Utóbbi azért került a repertoárba, mert túl sokszor torkolltalak le, amiért megbélyegzed a hűtőből előhúzott ételeket is.
Mikor indulunk, neked is fontos vinned valamilyen füles tárgyat. Lehet vödör, játék, kistáska, a motorod(!), vagy Julcsi baba, tetején karikával. Nem kevesen mosolyognak meg az utcán, ahogy a babát kissé magad után húzva totyogsz valamelyik csini kisruhádban, pálmafa bóbitával, szőke hajadon nap csillanásával. Úgy festesz, mintha egy rajzfilmből ugrottál volna elő.
Lapzártánkig újabb hír érkezett, miszerint kezdhetek félni. Tegnap megbeszéltük a védőnénivel, hogy ebben a korban szokás felmászni mindenhová. Én meg legyintettem, hogy ilyet te úgyse csinálsz. Mától azonban felmászol a konyhaszékre, fittyet hányva arra, hogy a pucsítástól bármelyik irányba ledőlhetsz, vagy a szék dőlhet fel alattad, majd utad folytatod az asztal tetejére. Az volt a megjegyzés, hogy nem baj, majd sportos anyuka leszek. Hogyne. A cidrizéstől megerősödnek az izmaim. (Nem mintha nem lennék büszke, csak na.)
Mindent leutánozol. Az élet mindennapi mozdulatait, mint fürdés, evés és rágás, pihenés, járás és ugrálás, csak-úgy-mozgások, játéktechnikák, takarítás és még sorolhatnám. Nincs kivétel, minden érdekel, így nagyon megkönnyíted a mindennapi tevékenységeinket.
Megdöntötted a bakiparádés videókat is. Gyanútlanul főzöcskézek, mögöttem motoszkálsz. Hátrafordultam néhány „hoppá”ra és megállt bennem az ütő. A fél konyha pirosban úszott. Mikor helyreráztam rózsaszín lelkivilágomat, konstatáltam, hogy csak a teljes pirospaprika-készletet terítetted a földön és egyébként is könnyen söpörhető helyre szórtad. Azért horrorfilmek castingjára nem megyünk, mert a végén még alkalmaznak.
Puszil végtelen csodálattal
Anya
*Az első keresztnév, amit megtanultál, a nagynénédé volt.
