Eljutottunk a kétnaponta fél órás szabadlábra helyezésig, míg Babócira felvigyáz valaki (miközben állítólag írja az előlem olyannyira titkolt nagydoktoriját). Anya újra a kömény-maghoz akar tartozni, felvette hát régről a szekrény alján porosodó bőrnackóját, vasalt western csizmáját, kockás ingét, többkilós bőrkabátját. Úgy indult a vásárba. Csak azt felejtette el, hogy gyök kettőnél többel nem tud menni (elvégre még lábadozási időszak van)... (Mint a Porsche a dugóban - mi értelme a többszáz lóerőnek? Ő is csak hússzal araszol.) Lelki szemeim előtt megjelent már a járókeret is, ahogy a kényelmesen sétálgató járókelők is behozhatatlan előnnyel előztek ki. Még szerencse, hogy a piac sincsen messzebb öt belvárosi saroknál (értsd: olyan kétszáz méter). Megvettem a negyed-nagybevásárlásnyi ennivalót és ugyanezzel a tempóval haza"igyekeztem". Végül egy órán belül megjártam - nem is olyan rossz.
Másik alkalommal már visszafelé jöttömben lehagyott egy izgága fiú. Toporgott egy darabig a kereszteződésnél, beértem.
- Ne haragudj, nem tudod melyik az I. utca?
- Dehogynem, én is oda tartok.
- Akkor előre, ugye? Köszönöm, szia!
- Oh, menj a lámpáig, az már a megfelelő kereszteződés!" - kiáltottam utána és reméltem hogy meghallja vészes távolodtában.
Már elképzeltem, valahogy így fest majd öregkoromban a mindennapi csevegés az akkori fiatalokkal...
Legelső kimenőm alkalmával nem voltam ilyen elővigyázatos. Mit nekem, mennyiből tart megtenni azt a rövid futókört amit mindig végigjárok? Legalább kiérek a parkig. A végére azt hittem taxit kell hívni... 3,5 km gyalogtávot nem az egyhetes kismamáknak találtak ki.
No comments:
Post a Comment