Remekmű

A minap belefutottam a kérdéskörbe, hogy tulajdonképpen mi vezéreli az anyákat?
Hogyan van még energia a hajnali kelés után is viselni a napközbeni energiabomba tevékenykedését, és egyáltalán mi alapján rakom össze az életem prioritás-listáját?
Most foglaltam először össze magamnak, hogy életem műalkotása szaladgál maszatosan vigyorogva a lakás egyik pontjából a másikba. Nála fontosabb semmilyen remekmű nem lesz. 

Ezért nem foglalkoztat, ha egy banda még egyetlen számot sem tud rendesen elénekeltetni velem.
Ezért nem zavar, hogy bár tudom, hogy odafigyelve sokkal látványosabbakat festenék, ez a figyelem Őrá irányul. A rajzokat meg majd megcsinálja valaki más szebbre. Legyen vele ő boldog. Én is az vagyok. 
Minden új tevékenységnél átvizsgálom, hasznos lesz e Neki. Ha igen, jöhet. 
Nem érdekel, hogy hol a felesleg rajtam, vagy szebb lettem-e az elmúlt fél évben. Játszottunk egy jót? Ettünk egy jót? Akkor már nagy baj nem lehet.
Hogy elfáradok nap végére? Persze. Mindenki elfárad egy nap érdemben eltöltött időtől. Tudom viszont, hogy minden hiszti és rossz nap dacára ennek van értelme, valami nagyot és jót szolgál ez az energia. Na ez bőven kárpótol.
A Legnagyobb Remekmű életre kel.