Kicsi vagyok én, majd megnövök én

Kedves Babócám!

Nem tudok elég gyorsan gépelni, nem tudok elég képet készíteni ahhoz, hogy ne érezzem, kipotyog a rengeteg emlék a lukacsos emlékezetemen. Már most érzem, a történet legelejéről felejtek dolgokat. Lejegyzem őket, hátha nem morzsolódnak tovább.

Hiába igyekeztem, elfelejtettem, hogyan kell reprodukálni a terhességi "tojok rá-időszakot". Ekkor csak öröm vett körül, nem korlátoztam magam holmi apróságokon aggódással. Azt azért nem bánom, hogy a szülés nem kimondottan kellemes élményeit csak tényszerűen tudom felsorolni, az érzetből nem maradt semmi.

Nem tudom már felidézni az érzést, mikor még szopiztál. Jó érzés volt, de nem emlékszem, milyen. A pici játszócumiddal rettenetesen aranyosan cumiztál. Volt egy jellegzetes körkörös mozgása. Akkoriban nagyra nyitott szájjal sírtál, ami nem görbült lefelé, a nyelved középen, lebegve remegett. Cérnavékony volt, bár a kortársakéhoz képest erős.

Akkoriban mindentlátó, földöntúli szemed volt. Azóta szemről meg tudom állapítani, ha valaki újszülött. Ti még mást láttok olyankor. 

A körmikéid egészen vékonykák voltak - a nagylábujjadon a bőrtől visszapöndörödött, nem tudta tartani az irányt. A füled még most is puha, de akkor tündérfül volt, apró babaszőrökkel. A kezed majdnem mindig fityiszt mutatott. Hol tartunk már attól! Ha tudnád, mi az a gyöngyfűzés, biztos azték nyakékeket készítenél, annyira precízen mozgatod az ujjaidat! A hajad nagyon lágy volt és sötétebb a mostaninál. Most a füleid mögött a leghosszabb a hajad. Rebellis lázadókat növesztettél, akik minduntalan elállnak. A füledet pedig remekül gyűrögeted - sikerült ellilulnia.

Ahogy most nézek nálad fiatalabbakat, látom, mennyire törékeny lehettél. Ez akkor nem tűnt fel - megéltem a pillanatot, de nem hasonlítgattam. Nehéz leírni, mitől törékenyebbek - egyáltalán nem a méretük miatt. Valahogy... védtelenebbek. 

Furcsa, hogy egy rövid ideig nem is mosolyogtál és volt sok hónap, mikor nem mozogtál. Most természetes, hogy utánad kell nézni. Akkor otthagyhattalak a nagy ágy közepén. Mára izgatottan zihálva, félelmetes sebességgel loholsz négykézláb az érdekes pont felé és követeled, hogy sétáltasson meg valaki a lakásban kétkézfogással. Valamint hogy patkoljon meg a kedvenc sellőcipőddel. Ha izgatott vagy, lábad jár mint a motolla, kezedet előre feszíted. Ha boldog vagy, gurgulázol, ám lassan leszoksz róla - muszáj hanganyagot készítenem, el fogom felejteni! Alvás helyett gyakran pattogsz a kiságyadban a rácsba kapaszkodva. Szerintem máshogy hat rád a gravitációs erő, még lefelé is gyorsabban mész mint mások...

Valahogy régen is tudtam, mi a kérésed. Pici babásokat nézve sejtelmem sincs, hogy találtam ki ezeket. Azóta újra kínai nekem a korai jelrendszer, pedig akkor természetes volt. Most már jelzel dolgokat, szót lehet veled érteni. Pontosan tudod, miket nem szabad és ha teszel ilyet, tudatosan hágod át a szabályt. Első szavad a "Hoppá!" - a megfelelő kontextusban, valami gézengúzság megjegyzéseként. Annyit mondogattad, azt hittem elkopik, de a kis csengő hangodon csak tovább fényesedett ez a kis szó. Nem is tudom, hogyan fogok emlékezni az erősen ejtett "H" hangra, amit hatalmasra tátott szájjal, a levegőt szívva ejtettél ki. A régi homlokérintésből kezdetleges rácuppanós puszi lett, majd bújás és ölelés. Nagyon bensőséges volt mind és megérintett, mennyire korántól ki akartad fejezni a szereteted. 
Hihetetlen, mennyit változott az alvási rendünk. Legrégebben nem voltál hajlandó kiságyban aludni. Most már lelkesen pattogsz elalvás előtt a rács mentén - vagy épp az ablakon keresztül forgalomirányítasz. Korábban egy kis rongycsomó voltál ebben a legkisebb ágyban, most meg tetemes részén végigérsz.

Ezzel az összefoglalóval egy korszak zárul. Úgy érzem, szomorú búcsút inthetek a klasszikus értelemben vett baba-korszaknak.
Az emlékektől elérzékenyülve csókol
Anya