Gratuláció

Tegnap buszoztunk. Ilyet is szoktunk, de szerencsésebbek közül valók vagyunk, nagyjából havonta másfélszer.

Lesétáltunk egy megállót, hogy Böbe ne hisztizzen a semmit-nem-csinálástól. Felszálláskor beparkoltunk a másik anyuka-babakocsi-kombó mellé. A fiú passzióból mondta a magáét, majd átváltott eggyel komolyabb hisztibe. Rosszallóan néztem a kezéből kilógó nyalókát, alig volt idősebb Babónál. Az utasok is hátra-hátratekintgettek. Aztán észrevettem a háromévesforma kissrácot - előbb-utóbb sikerült elcsennie a maszatforrást. Anyuka hiába próbálta őket megregulázni, mind csinálta ami neki tetszett. Beszállt a melóba a báty is - olyan alsósforma. Maga mellé ültette a kisfiút és kiszedte a kezéből, ami nem oda való (addigra két furulya is színre lépett). Majd egy egész más pontról előlibbent a legnagyobb, nagyjából negyedikes korú kislány. Elkérte anyjától az addigra ölben dobálózó legkisebbet és összevissza dajkálta. Kiderült, a nyalókát tőle nyúlta le és nem direkt volt.
Az újabb és újabb szereplők bevonásával egyre inkább átalakult a nemtetszésem megértő összemosolygásba (ezt kicsit fáradt anyukák szokták érteni), majd csodálatba. Mert igaz ugyan, hogy számomra nem opció a nyalóka-ügy, viszont igenis könnyűnek éreztem a dolgomat Babucival, aki eközben csendben figyelt, akinek az igényei mindig kiszolgálódnak, akinek könnyű betartani a napirendjét és igazodni lehet egymáshoz. Négy különböző korú és érdeklődésű gyerekkel elképzelni sem tudom, hogy lehet egy irányba haladni. Biztos van rá mód és ha ilyen helyzetbe kerülök, én is megoldom. 

Most azonban csak azt sajnálom, hogy ezt nem mondtam el annak az anyukának. Zilált idegszálai közül is kilátott volna egy "udvarlójára". Mert minden anyukának jólesik egy-két kedves szó azokért a dolgokért, amiket természetes, hogy megcsinál. És tényleg menő négy gyereket gardírozni.