Kedves Rajongótáborom!
Elnézést a rendszertelen bejelentkezésért, sürgős nyúlnivalóim voltak. Már a mellettem lévő játékok után. Hopp, átfordultam. Most előttem vannak. Naszóval.
Az a helyzet, hogy anya cicijéből nem jön elég tej, szóval inkább leszoktam róla. Bosszúból mindenféle színes trutymókkal traktál, amiket kanállal gyömöszöl a számba. Csak néha hagyja, hogy én is segítsek - pedig láthatja, hogy úgy jobban megy neki. Nagyon menő konzisztenciája van (ezt meg minek mondtam??), egész sokáig eljátszom a kezemmel, miután beletunkoltam.
Flamencózni tanulok. Két kezemet külön-külön szorongatom ökölbe és engedem ki. Jó ritmust hozok össze belőle. Karácsonyi ajándéknak kérek majd egy pirinyó kasztanyettácskát. Emellett híres vadász is vagyok. Anya kézfején csakis nyakra támadok. A belezett zsiráfomat pikkpakk elkapom és a nyakánál fogva marcangolom, hogy rázkódik bele.
Hál' istennek végre tudok ülni. Nem felülni, csak úgy ülni, ha ültetnek. Nem kell valami rabszolgának magyarázni, mit akarok. Háromdimenzióban nézelődhetek magam is. Ezért hát nem is tanultam meg kúszni, a mászás sokkal izgibb lesz. Egyelőre hátrafelé haladok, amit elég nehéz tudatosan irányítani (nincs tolatóradarom és visszapillantóm sem), de a semminél ez is több. Valahova mindig megérkezem és már kezdődhet is a kütyüzés! Itt egy adag színes szalag, ott egy csörgő, adnak néha fémkanalat (de szépen csillog!) meg zacskót (micsoda recsegés-ropogás!), sörösdobozt, hogy vigyázzak rá. Igen, én is kaptam színes játékokat, de kit érdekelnek, hogyha ott vannak a cédulák? Nem is értem, miért rontják el az összképet plüssfigurával. Tudjátok, van az a tubusos popsikrém, na az a kedvenc kézbentartanivalóm. Az olyan, mint egy nagyon nagy cédula, játék nélkül. Vagy a pelus. Na az maga a mennyország. Még nagyobb, azt lábbal is lehet rugdalni, miközben fogom. Bár ne kenődnék fel állandóan valamire, olyan kicsi ez a szoba. Lehetnék mindig kinn. Mikor végre kiraknak a kertbe, egészen hamar leküzdöm magam a plédről, hogy végre füvezhessek kicsit. Nem is értem, anya mért kap fel állandóan.
Bővítettem a hangrepertoáromat. Előző héten begyakoroltam az Mmmmőmmö hangot, most pedig a Pfffh hangot. Egészen úgy beszélek, mint a felnőttek, csak valahogy mégsem értünk szót. Kivéve, hogyha nagyon sírok. Akkor kijön az "Ajnnyaaaaaaa!" két sírás között, mire nagynehezen előkerül Kisanyám. Valamint pont úgy nyújtózkodom és dörgölöm a szemem, mint a nagyok. Akkor én most már felnőtt vagyok, nem? És megtanultam anya orráncolását, hogyha nevetek.
Van olyan, hogy anya agyonpuszilgat. Ha jó kedvemben talál, én is viszonzom. Kitátom a szám és elkapom vele az orrát. Aztán lehajtom a fejemet és a búbját dörgölöm oda. Neki. Neki oda. Mert az jó. Sokszor vele álmodom, vagy rá gondolok, hogyha a másik szobában van, vagy eszünk. Olyankor - azt mondja - olyan érzése van, mintha szárnyai nőnének. Hát én nem látok semmi különöset, de azért rágondolni jó.
Most viszont el kell köszönöm, agyonetettek, és mindjár...
... Szóval értitek ...
Böbe vonnn ZZzzzz ...
Flamencózni tanulok. Két kezemet külön-külön szorongatom ökölbe és engedem ki. Jó ritmust hozok össze belőle. Karácsonyi ajándéknak kérek majd egy pirinyó kasztanyettácskát. Emellett híres vadász is vagyok. Anya kézfején csakis nyakra támadok. A belezett zsiráfomat pikkpakk elkapom és a nyakánál fogva marcangolom, hogy rázkódik bele.
Hál' istennek végre tudok ülni. Nem felülni, csak úgy ülni, ha ültetnek. Nem kell valami rabszolgának magyarázni, mit akarok. Háromdimenzióban nézelődhetek magam is. Ezért hát nem is tanultam meg kúszni, a mászás sokkal izgibb lesz. Egyelőre hátrafelé haladok, amit elég nehéz tudatosan irányítani (nincs tolatóradarom és visszapillantóm sem), de a semminél ez is több. Valahova mindig megérkezem és már kezdődhet is a kütyüzés! Itt egy adag színes szalag, ott egy csörgő, adnak néha fémkanalat (de szépen csillog!) meg zacskót (micsoda recsegés-ropogás!), sörösdobozt, hogy vigyázzak rá. Igen, én is kaptam színes játékokat, de kit érdekelnek, hogyha ott vannak a cédulák? Nem is értem, miért rontják el az összképet plüssfigurával. Tudjátok, van az a tubusos popsikrém, na az a kedvenc kézbentartanivalóm. Az olyan, mint egy nagyon nagy cédula, játék nélkül. Vagy a pelus. Na az maga a mennyország. Még nagyobb, azt lábbal is lehet rugdalni, miközben fogom. Bár ne kenődnék fel állandóan valamire, olyan kicsi ez a szoba. Lehetnék mindig kinn. Mikor végre kiraknak a kertbe, egészen hamar leküzdöm magam a plédről, hogy végre füvezhessek kicsit. Nem is értem, anya mért kap fel állandóan.
Bővítettem a hangrepertoáromat. Előző héten begyakoroltam az Mmmmőmmö hangot, most pedig a Pfffh hangot. Egészen úgy beszélek, mint a felnőttek, csak valahogy mégsem értünk szót. Kivéve, hogyha nagyon sírok. Akkor kijön az "Ajnnyaaaaaaa!" két sírás között, mire nagynehezen előkerül Kisanyám. Valamint pont úgy nyújtózkodom és dörgölöm a szemem, mint a nagyok. Akkor én most már felnőtt vagyok, nem? És megtanultam anya orráncolását, hogyha nevetek.
Van olyan, hogy anya agyonpuszilgat. Ha jó kedvemben talál, én is viszonzom. Kitátom a szám és elkapom vele az orrát. Aztán lehajtom a fejemet és a búbját dörgölöm oda. Neki. Neki oda. Mert az jó. Sokszor vele álmodom, vagy rá gondolok, hogyha a másik szobában van, vagy eszünk. Olyankor - azt mondja - olyan érzése van, mintha szárnyai nőnének. Hát én nem látok semmi különöset, de azért rágondolni jó.
Most viszont el kell köszönöm, agyonetettek, és mindjár...
... Szóval értitek ...
Böbe vonnn ZZzzzz ...
No comments:
Post a Comment