Aki bújt aki nem, jövök!

Szabadlábon érkeztem a kórházba, egy hét túlhordással szabály szerint be kell feküdni. Néztem a plafont, kilógtam a parkba, begyűjtöttem a szomszédos épület művelődési házából a pályázati rézkarcomat, kiolvastam két kötet regényt, bandáztam a lakótársakkal, igyekeztem elütni az időt.

Szerencsémre senki nem döfött le titokban egy oxitocin fecskendővel. Cserébe kaptam egy „érlelő” negyed prosztaglandin tablettát. Már kezdtük azt hinni, hogy ez se okoz semmit, végül a szervezetem úgy döntött, az igazi „indítást” (dupla adag) inkább nem várja ki. Így mintegy 24 órás jóslófájással (15-30 percenkénti görcs, ami nem okoz semmi belső változást) és 6 órányi tényleges vajúdással (a méhszáj eltűnése 5 perces fájások mellett) elértük, hogy egy szó nem sok, annyi se hagyja el a számat. Valamiféle sokkos állapot vehetett erőt rajtam. A tényleges szüléskor anya is megérkezett, s mintegy gondolatolvasó, kitalálta az igényeimet. A 4 órás procedúra alatt jó, ha húszszor megszólaltam, mégis tudta, hol tud segíteni. Ügyeletes félisten.

Na most aztán elég volt. Kevés a hely, nem elég az oxigén és a kaja, már az esti bulik se mennek olyan kényelmesen… Ráadásul ezek a kemény falak – eddig elrúgtam ameddig kedvem tartotta, most meg visszapattanok. Muszáj megnéznem, mi történik ha kijövök ebből a szűk meleg izéből. Csak nem olyan vészes, csak jobb mint (most már) idebenn.

„ – Anya, téged miért érdekelt ennyire a szülés a másik oldalról? Én biztosan kiakadnék, hogyha kívülről kellene végignéznem – szenvedés, idegen jelenség, miegymás.

– Ez egy folyamat. Tudom, hogy én is voltam ekkora, emlékszem a gyermekkoromra. Titeket is világra hoztalak és igyekeztünk szép gyermekkort teremteni nektek. Most pedig látom, hogy a lányom felnőtt és ő viszi tovább a folyamatot. Értem a részemet benne. Így köti össze egyik generáció a másikat. Így lesz a Leányból Nő, Anya és beavatott.”

Hála a sportos életvitelnek, a szöveteim is a „hétköznapi” igénybevételhez edződtek. Ennek megfelelően a szülés is sporttá vált. A méhszáj a rengeteg fájás dacára sem húzódott vissza teljesen, így azon keresztül kellett nyomni Babót. A magzatburok nem hogy magától nem nyílt, a pöckölés is kevés volt neki – repeszteni kellett. A gátvédelem ugyan divat manapság, nekem azonban egy természetes repedés és metszés is szükséges volt a világra hozatalhoz.

Nofene. Nem elég, hogy itt nyomakodok, még bele is szorul a fejem valami gyűrűbe? Se előre se hátra. Most meg aztán még annyi szusz sincs bennem mint eddig. Csak jussunk túl ezen a szakaszon, biztos jobb lesz. Csak ne fájna ennyire a fejem. Még egy gát. Hát sose jutok ki innen?? Minden rámtapad, semmi hely nincs itt, jobb lesz minél hamarabb távozni. Mi ez a hideg a fejem búbjánál? Meg most már el is vakít valami, hát mi lesz ebből? Miért nem tudok rúgkapálni?

Így kaptam hát egy erős, egészséges, stramm Babót, 3,6 kg-mal, 57 cm-rel, 2016 február 8-án, reggel 6 órára.

Uff, csak kijöttem. De hát ez hideg! És fényes! Jó, hogy hely van újra, de a többi nem stimmel… Itt máshogy kapok levegőt mint odabenn! Meg mást hallok és látok! Meg azok a szagok, hát komolyan mondom… Ebbe a világba hogy hozzak Világbékét amire felesküdtem?

Az elejétől fogva keveset sír, szívesen van velem, de nem követeli. Lelkesen eszik és van is mit. (Több hálóing és ruha átáztatása után erről külön gondoskodni kellett.) Mindig hagy egy kis gondolkodási időt, mielőtt nekidurálja magát a sírásnak. Hátha addig orvosolhatjuk a bajt.

Itt dumálok, hogy éhes vagyok, cuppogok itt az öklömön, erre megfürdetnek. Megint az a hideg, mint a Nagy Út végén. Mikor szólok, hogy fáj a hasam, akkor meg enni adnak kibukásig. Még jó, hogy tömőfát nem szereztél, Kisanyám. Ha a hasam nyomja valami (fene vigye, hogy nem tudok rendesen mozogni ebben a bumfordi közegben!) akkor meg hátamra fektetve otthagynak. Szép na, mondhatom. Feladtad a leckét, hogy faragjak belőled valamirevaló anyukát. Nem baj, gyűjtöttem én energiát!