Szóval vannak azok a reggelek. Az olyanok, mint ez is. Felkelek, rájövök, hogy a hangom és az eszem valahol lemaradt egy álom fordulójában. Mit felkelek...? Legszívesebben átfordulnék a másik oldalamra. Jaaa, hogy Babó épp oda ugrott... Szóval mégis felkelek. Norbit még hagyjuk aludni - mindaddig, míg a zaj miatt muszáj előkullognia. Hozzám hasonló állapotban.
A lakás természetszerűleg széjjel, az eszünk... is. Kéne főzni, de ilyen állapotban... Ekkor Társamnak eszébe jut bekapcsolni valamely "játékszerét" (=autóárnyi nyomogatható színes/pengethető profi zenei kütyü - a szerk.). Babó pedig veszi a bátorságot, és kipróbálja. És akkor összeraknak egy Zenét.
Nem mondom, hogy ennek a műfajnak valaha is híve voltam. De a zenei tudás, amellyel a motívumok egymás után fűzhetők, hogy bizonyos rádió-csatornákon leadhatóvá váljon a termék... na azt a színvonalat - legalábbis technikailag - nagyra értékelem. Mint ahogy azt a tudást is, amely képes a három és fél éves produktumát is beleépíteni úgy, hogy az hozzátesz a műhöz. (A puha, disszonáns hangokat írta ő.) A fejemben pedig amúgy is ehhez hasonló állapotok uralkodtak.
Eddigre feladtam elképzeléseimet egy épkézláb napirendről és rendről úgy általában. Leültem közéjük, hallgattam, feladtam Babóra a tüllszoknyát, hadd táncoljon (a kedvenc pihe-puha zoknival. A többit nem sikerült felvenni). Rájöttem, ehhez a szürreális jelenethez igazán dukál valami jóféle haj is. Hát csináltam.
Íme.
Így a józan eszünket aznap nem találtuk meg, de a jókedvünket igen.
No comments:
Post a Comment